János bácsi egy padon ült a téli szürkületben, a város egyik legforgalmasabb terén. Nem kéregetett, csak ült – egyenes háttal, mint aki vár valakit, aki már sosem jön el. A kabátja kopott volt, de tiszta, bár a felső gombja hiányzott, így a fagyos szél könyörtelenül befújt a vékony sálja alá.
Az emberek elsietve haladtak el mellette. Volt, aki aprópénzt dobott volna a lába elé, de látva János méltóságteljes tartását, inkább visszahúzták a kezüket. A szánalom néha bántóbb tud lenni a közönynél.
Ekkor állt meg előtte egy fiatal lány, Anna. Nem pénzt vett elő, és nem is kérdezett semmit. Leült mellé a padra, előhúzott a táskájából egy kis varrókészletet, és egy maréknyi vegyes gombot.
– Uram, ne haragudjon a tolakodásért – mondta halkan. De épp egy ilyen sötétkék gombot keresek a gyűjteményembe, mint ami az ön kabátján van. Elcserélhetné velem ezt a két erősebbet arra az egyre, ami még megmaradt a gallérján? Az enyémek sokkal jobban bírják a szelet.
János bácsi szeme elkerekedett. Értette a játékot. A lány nem adományt adott, hanem szívességet kért.
Anna ügyes mozdulatokkal levágta a maradék, lógó gombot, és helyette felvarrt két masszív, csontszínű darabot, amikkel a kabátot végre szorosan az álláig lehetett gombolni. Miközben varrt, mesélt a munkájáról, a hidegről, és arról, hogy milyen nehéz egyedül tartani a frontot a nagyvárosban.
Amikor végzett, János bácsi felállt. Megérintette az új, meleg gombokat, és az arca felderült. Nem a kabát lett értékesebb, hanem ő maga érezte úgy: még mindig van mit adnia a világnak, még ha csak egy régi gombot is.
Ebben a pillanatban a segítség nem egy tál meleg étel volt (bár az is fontos), hanem valami sokkal ritkább: a méltóság megőrzése: Anna nem leereszkedett hozzá, hanem partnerként kezelte. Észrevette a hiányt, amit mindenki más figyelmen kívül hagyott, az emberi kapcsolódást, így a történet végén nem egy „segítő” és egy „segített” állt a téren, hanem két ember, akik jobbá tették egymás napját.
Embertársainkon segíteni igencsak nemes küldetés, hiszen sokszor még saját magunkon sem vagyunk képesek. Megoldások tömkelegével rukkolunk elő, mikor mások problémáiról van szó, s aztán amikor nekünk kellene rendet tennünk az életünkben, úgymond a saját portánkon takarítani, az már nehezebben megy. Ugye ismerős?
Egyik kedves hittestvérünk jelentette ki a közelmúltban, hogy hiába állunk rendelkezésre három órás munkaerővel az általunk megfelelőnek vélt időben, ha nem vagyunk elérhetőek abban a félórában, amikor igazán szüség lenne a segítségre. Akkor és ott segítsünk, amikor kérik, s amivel valóságos támaszt tudunk nyújtani, különben csak saját lelkiismeretünket próbáljuk megnyugtatni, elhallgattatni. Segíteni annyit jelent, mint Isten gondviselését ápolni, azt alázattal továbbadni, eljuttatni mindazokhoz, akik szükséget szenvednek: nem kell éreztetnünk embertársainkkal, hogy segítettünk rajtuk, így nem élik meg a kiszolgáltatottságból, netán adósságérzetből fakadó kellemetlenségeket. Ha pedig hangoztatjuk tetteinket, s azért cselekszünk bármit is, hogy figyelmet, elismerést és dicséretet kapjunk, akkor azzal sajnos csak túllövünk a célon, ugyanis „aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.” (Lk 14,11)
Segíteni akként is lehet, hogy odaülünk felebarátunk mellé, meghallgatjuk, együttérzünk vele, nem szükséges feltétlenül tanácsokkal ellátni – hacsak kifejezetten nem kéri ki a véleményünket vagy útbaigazításunkat –, de semmiképp sem ajánlatos „helyedben én” kezdetű javaslatokkal előállni, mert azzal valószínűleg csak jobban összezavarnánk, s hát… nem vagyunk az ő helyében.
Charles Dickens szerint „az egyszerűség és visszafogottság az ízlésesség lelke.” Nem kell nagy dolgokat tennünk, de amit teszünk és adunk, az jöjjön tiszta szívből. Egy apró, szeretetteljes gesztus a megfelelő időben sokkal többet ér, mint bármilyen földi értékkel bíró dolog, amelyre egy adott helyzetben nincs is igény, néha pedig a legnagyobb segítség nem az, amit a zsebünkből adunk, hanem az, ahogyan a másikra nézünk.
Uram, kérlek, add meg nekem a látó szemet, amely nemcsak a tömeget látja, hanem az embert is a tömegben. Segíts észrevennem a hiányzó gombokat, a lehajtott fejeket és az elcsukló szavakat, amik mellett a világ sietve elhalad. Taníts meg úgy segítenem, hogy ne csak a kezem legyen nyitva, hanem a szívem is. Add, hogy ne felülről, hanem melléülve nyújtsak támaszt. Ne csupán alamizsnát adjak, hanem méltóságot, és ne csak megoldást kínáljak, hanem valódi jelenlétet. Vezess, hogy ne a saját büszkeségemet keressem a jócselekedetben, hanem a Te szereteted legyek a másik ember életében. Legyen a szavam gyógyír, a hallgatásom békesség, és minden mozdulatom a figyelem tiszta tükre. Ámen.
Csákay Zoltán és Ancuța
