Csákay Ancuța és Zoltán írása

Havas karácsony este volt. A házban vidáman ragyogtak a karácsonyfa fényei, alatta ott sorakozott tucatnyi ajándék. Az anya és a gyerekek ünneplőbe öltözve készülődtek a templomba.

– Gyere velünk – kérték az apát, mert nagyon szerették.

– Én aztán nem – csattant fel. – Én nem hiszem el ezt a sok vallásos szemetet.

A felesége évek óta próbált neki Jézus Krisztusról és az általa felkínált üdvösségről beszélni. Arról, hogy Isten Fia hogyan lett emberré, hogy megmutassa nekünk az utat a mennybe.

– Ostobaság – mondta erre mindig a férfi.

A család elindult a templomba, és a férfi egyedül maradt kényelmes kis vidéki házukban. Egy pillantást vetett az ablakon át a hideg havas tájra. Aztán a tűz felé fordult, hogy melegedjen. Ahogy azonban elfordult, szeme sarkából valami mozgást észlelt kinn a hóban. Újra odapillantott. Cicák! Három kiscica sétált el lassan az ablaka előtt.

– Az ostobák! – gondolta. – Meg fognak fagyni!

Felvette kalapját és kabátját, és kinyitotta az ajtót. A jeges téli szél megborzongatta.

– Gyertek ide, cicuskák! Gyertek be ide, ahol meleg és étel vár benneteket! Odakinn elpusztultok.

A cicák azonban elfutottak, megijedve az ajtóban álló idegentől. Ő kiment.

– Gyertek vissza! Ne féljetek! Meg akarlak menteni titeket!

A cicák azonban eltűntek. Túl késő volt.

– Nos, én minden tőlem telhetőt megtettem értük – motyogta magában a férfi. – Mit tehettem volna még? Nekem is macskává kellene válnom ahhoz, hogy elérjem és megmentsem őket. Ha macskává válnék, elmondhatnám és megmutathatnám nekik. Akkor hinniük kellene nekem, hacsak nem bolondok.

Ahogy visszaért az ajtóhoz, a távolban megkondultak a harangok. A férfi egy pillanatra megállt és hallgatózott. Aztán bement a tűzhöz, letérdelt, és sírva fakadt.

Éppen erről szól ez a karácsonyi kis történet. A világmindenség teremtője annyira szeretett bennünket, hogy lejött a földre emberi alakban megmutatni nekünk, hogyan menekülhetünk meg. Köztünk élt, hogy megérthessük Őt! Ha Istenre gondunk, akkor érthetjük meg Őt, ha az Úr Jézusra gondolunk. Hallgatva Rá, és követve Őt, nem fogunk elkárhozni, hanem örök élet részesei leszünk.

Az igazság az, hogy sokszor félmértékkel szeretünk, s azt gondoljuk, mindent megtettünk egy adott helyzetben, csakhogy ez nem több emberi mércénknél: szeretjük embertársainkat, de nem annyira, hogy rászorultságukban segítsünk rajtuk, legalábbis nem olyan módon, s nem mindig akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Szeretjük Istent, de mégsem annyira, hogy állhatatosak legyünk az Előtte kedves jócselekedetek minden körülmények közötti gyakorlásában. Mércéje teljesen különbözik a miénktől, Ő nem tud félmértékkel adni, szeretni, csak egészen. Akit szeretünk, ahhoz teljes odaadással viszonyulunk, nem gondolkozunk, mennyit adjunk időnkből, szeretetünkből, valamint az abból forrásozó tettekből, vagy egyáltalán adjunk-e, hanem mindenünket odaadjuk. Hasonlóan kell bánnunk az Úr Jézussal való kapcsolatunkkal is, hogy ez év karácsonyán valóban megszülethessen a lelkünkbe, s örökké velünk is maradhasson. Éppen úgy, ahogyan egyik nap sem egyforma – bár sokszor úgy éljük meg –, mindegyikből megpróbáljuk a legjobbat kihozni; karácsonyra készülve arra kell törekednünk, hogy minél nagyobb teret engedjünk Jézusnak, hogy ne csak mulandó élettörténetünk legyen, hanem Krisztus általi és Őbenne kiteljesedő üdvtörténetünk is, melynek misztériumait megünnepelve befogadjuk Isten minket üdvözítő szeretetét.

Szent néped Pásztora, Krisztus, aki Mózesnek a Sínai-hegyen törvényt adtál, jöjj, tárd ki karodat, hogy megválts minket! Hozz békét a szívekbe, hogy megszűnjenek a viszálykodások és a háborúk! Tégy minket is békességed követeivé embertársaink között, s add, hogy olyankor is elfogadjuk indításaidat, amikor azok nem egyeznek elképzeléseinkkel! Ne engedd, hogy együttérzés nélkül elmenjünk mások szenvedései mellett, mert Tebenned jött el hozzánk az isteni világosság, Téged dicsérünk és áldunk most és mindörökké. Ámen!

Keszei István: Megtestesülés

Az Ige testté lőn, de újra pőre,

lucskos szavakká ázott, olvadt nyelvemen.

Árnyékvilágban imbolygok előre:

Csak a tárgyak visszfénye bujdosik velem.

Ó, éjszakámban bárcsak megszületne,

megtestesülne a verssé foszlott világ!

Elindulnék a messzi Betlehembe.

Jézus-arcú élet! Úgy hajt feléd a vágy.

Nem hozhatok aranyat, mirhát se tömjént,

de magamból eléd mindent kiöntvén

kiüresítene a végső szeretet.

Odaadnám neked csupasz tíz ujjam,

lélegzetem is, hogy arcodba fújjam:

mulandó párámba pólyálnám testedet.